Könyvek / Books
„Egy szép napon Szigeti László, a Kalligram igazgatója azt mondta, hogy szeretné megjelentetni az életművemet. Erre azt mondtam, hogy az életművemet nem, esetleg azt, amit én válogatva érdemesnek tartok arra, hogy megjelenjen újra.” („Amit én csináltam, az megőrzése valaminek”, Élet és irodalom, 2016. július 15.)
Szegedy-Maszák Mihály Válogatott Műveinek sorozata az 1960-as évek végétől írt tanulmányai közül a legjelentősebbeket tartalmazza. A Szó, kép, zene (2007) című első kötet olyan újabb tanulmányokat ad közre, amelyek vagy egyáltalán nem, vagy folyóiratban, illetve számos szerző által írt kötetekben jelentek meg. 2007-ben a Kemény Zsigmond (1989) című monográfia második kiadására is sor került. A Megértés, fordítás, kánon (2008) című irodalomelméleti könyvet 2010-ben a Kosztolányi Dezső műveivel foglalkozó követte, melyben a szerző kutatásának korábbi eredményeit jelentős mértékben kiegészített formában adta közre. Az újraolvasás kényszere (2011) új tanulmányokkal párosított régieket, csakúgy, mint A mű átváltozásai (2013) valamint a sorozat záródarabja a Jelen a múltban, múlt a jelenben (2016), amely Szegedy-Maszák Mihály „töredékes szellemi önéletrajz”-át is magába foglalja.
Kemény Zsigmond (Pozsony: Kalligram, 2007)
„Kiváló magyar regényeket könnyebb találni, mint olyan regényírói életművet, melynek darabjai közül jó néhány teljes jogú műalkotás, összességük viszont szerves egységet alkot. Könyvemben azt a föltevést próbálom bizonyítani, hogy Kemény Zsigmond szépírói munkássága a csekély számú kivételek egyike, amennyiben rendkívül következetes művészi fejlődést képvisel. […]
A korábbi nemzedékek körében sokkal természetesebb volt magyar regények olvasása, nemcsak azért, mert több időt fordítottak az irodalom megismerésére, de azért is, mert lényegesen kevesebb elbeszélő próza állt rendelkezésükre fordításban. […] Felvethető a kérdés, vajon az idegen műveknek csakis többszörös áttételen keresztül lehetséges megismerése nem vezet-e olykor hézagos vagy megalapozatlan értelmezéshez, miközben elveszíthetjük a kapcsolatot olyan művekkel, amelyek korábban – legalábbis elvileg – élő hagyományt jelenthettek a magyar közönség számára. Nem vitatnám, hogy Flaubert vagy Dosztojevszkij „nagyobb” művész Kemény Zsigmondnál – feltéve, hogy léteznek a nemzeti irodalom keretein túlmutató esztétikai értékek –, csakis annak a lehetősége foglalkoztat, nem képzelhető-e el, hogy a magyar anyanyelvű olvasó elvileg jobban érthessen olyan regényeket, amelyeket az ő nyelvén írtak – a szó legtágabb értelmében használva a szót, vagyis arra gondolva, A rajongók olyan történeti hagyomány része, melyet a magyar olvasó sajátjának vagy legalábbis viszonylag könnyebben hozzáférhetőnek érezhet, az Érzelmek iskolája vagy az Ördögök értelmezése viszont olyan kérdéseket is érint, melyek megválaszolásakor nehezen behozható előnye van a maga kulturális hagyományaiban otthonos francia, illetve orosz olvasónak.”
Szó, kép, zene. A művészetek összehasonlító vizsgálata (Pozsony: Kalligram, 2007)
Van-e lehetőség a különböző művészetek összehasonlítására? Ugyanaz a szerző aligha lehet egyszerre a festészet, az irodalom és a zene szakértője, nem szólva a művészet más változatairól. E kötet szerzője irodalmár, ki úgy véli, csakis akkor kerülheti el a felületességet, ha vagy a művészetek közös tulajdonságait vizsgálja, vagy különböző művészeti ágak kapcsolataival foglalkozik. Az értelmezés történeti változékonysága nemcsak írói művekre, hanem képzőművészeti és zenei alkotásokra, sőt filmekre is vonatkozik. Különböző nemzedékek másként látnak, hallanak és olvasnak. Hogyan változott Shakespeare vagy Richard Wagner műveinek előadása, Henry James legvitatottabb történetének és Csontváry festményeinek értékelése a keletkezésük óta eltelt időszak során? Az itt olvasható tanulmányok egy része ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ. Más részük az egyik művészetnek a másikra tett hatását világítja meg, s azt vizsgálja, mi történik, amikor valamely művet másik közegbe (médiumba) helyeznek át: hogyan fordít le valaki egy festményt vagy zeneművet szavakra, miként visz át mozivászonra vagy zenésít meg egy szöveget. Mennyiben érzékelhető Ezra Pound költészetében, hogy egy ideig zenekritikusként is működött, sőt zeneműveket is készített. Mi a viszony Balázs Béla színműve és Bartók operája, Beckett forgatókönyve és filmje között? Az ilyen kérdésekre adott válaszok segíthetnek abban, hogy megértsük a művészet mibenlétét.
Megértés, fordítás, kánon (Pozsony: Kalligram, 2008)
„Ha a nyelvet adottnak vesszük, hozzá képest mind a nemzet, mind az irodalom okozat, de ez a kettő egymáshoz képest egyszerre mindkettő: az irodalom a nemzetnek egyrészt teremtője, másfelől teremtettje. Ha valaki magyarul fogalmaz, értekezik, költeményt, színművet vagy regényt ír, óhatatlanul is szerződésbe lép egy közösséggel. Irodalomtörténészként azt tekinthetem célomnak, hogy kiderítsem, miként alakult e szerződés: mit jelentett a kereszténység fölvételének, Bécs és Konstantinápoly szembenállásának, a kettős Monarchiának, a két világháborúnak, a kommunizmusnak s az EU-hoz csatlakozásnak időszakában. A múlt tanulmányozása talán arra is lehetőséget ad, hogy tétova sejtéseket fogalmazzunk meg arról, miként is képzelhető el nemzet, nyelv s irodalom viszonya a jelenkorban s a jövőben. A történetiség lényegével kerülnénk ellentmondásba, ha valamely múltbéli felfogáshoz próbálnánk ragaszkodni.” – fogalmazza meg egyik tanulmányában a neves tudós, Szegedy-Maszák Mihály új könyvének célkitűzéseit. És valóban, imponáló tudással és széles körű kitekintéssel vizsgálja a nemzeti irodalom és művelődés esélyeit az új évezred kihívásai felől. Mindenekelőtt a világirodalmi kánonok távlatából elemzi a nemzeti kultúra és irodalom párbeszédképességét. Rendkívül alaposan vizsgálja felül fordításkultúránk hiányait és erényeit, irodalomértésünk előfeltevéseit és korlátait – nem kerülve el olyan tabu-kérdések analízisét sem, mint pl. Ady költészetének érvényessége napjainkban, a Mi a magyar ma? kérdésének körüljárása, Németh László értekező prózájának új távlatból való mérlegelése vagy a Nemzeti hagyományok újraolvasása.
Kosztolányi Dezső (Pozsony: Kalligram, 2010)
„Szándékom szerint a magyar irodalomtudomány eredményeit összehasonlító szempontokkal egyeztettem, annak a figyelmeztetésnek a szellemében, amelyet Kosztolányi egyik jelentős osztrák kortársa így fogalmazott meg, 1921-ben: »Azok, akiknek számára a nemzet egyszerűen nem is létezik, túlságosan megkönnyítik a maguk dolgát. […] De akik nem ismerik a nemzetekfelettiség eszményét, ők is túlságosan egyszerű megoldást választanak« (Musil). Bő száz évvel ezelőtt előfordult, hogy egy kiváló magyar író munkásságát ilyen címmel méltatták: »A magyar Balsac« [sic!] (Endrődi), és a közelmúltban rendeztek olyan kiállítást, amelynek »A magyar Vadak« elnevezést adták. Nem hiszem, hogy segíti a magyar irodalom vagy művészet alkotásainak megértését, ha egyszerűen másik kultúrából vett címkével látjuk el őket, de az sem üdvös, ha nem veszünk tudomást nemzetközi összefüggésekről. Különösen indokolt ezekre figyelni olyan alkotó esetében, aki szeretett utazni, több nyelven olvasott és sokat fordított idegen nyelvből.
Kosztolányi nyelvi közösségként képzelte el a magyarságot. Mint minden szemléletet, ezt is el lehet utasítani. Azt remélem, könyvem végére az olvasó meggyőződhet arról, hogy ez a nemzetfelfogás lényegesen magasabb mércét állít föl, mint némely más elképzelések, bármennyire hangosan hirdessék is őket. »Műve addig él, amíg a magyar nyelv« – írta Márai az Újságban, a költő halála után. Meggyőződésem, hogy a Lenni vagy nem lenni című eszmefuttatás szerzője is így gondolta.
Esterházy Péter mintegy bő két évtizeddel ezelőtt azt írta, Kosztolányi »nem mester, mert mester nincs, nem példa, mert Babits Mihály a példa, nem a legnagyobb, mert Móricz Zsigmond a legnagyobb, ha volna legnagyobb, de ő áll a legközelebb hozzánk«. Egy jelentős alkotó egészen más távlatból ítél, mint az irodalmár. Semmi jogom nincs mások nevében nyilatkozni. Egyetlen más magyar író rovására nem kívánom fölnagyítani Kosztolányi Dezsőt. Csakis annyit állíthatok, alkatilag közel áll hozzám, ezért róla igyekeztem könyvet írni” – írja a szerző könyvének Előszavában.
Az újraolvasás kényszere (Pozsony: Kalligram, 2011)
„Ha valaki megkérdezi, mi az a terület, amellyel foglalkozom, némileg zavarban vagyok. Kisdoktori értekezésemet Virginia Woolf műveiről, kandidátusi munkámat a tizennyolcadik századi angol költészetről, akadémiai doktori értekezésemet Kemény Zsigmond tevékenységéről készítettem. Első akadémiai székfoglalómban Kosztolányi nyelvszemléletével, a másodikban a világirodalomnak a Nyugat című folyóiratban érzékelhető jelenlétével foglalkoztam. Márai Sándorról és Ottlik Gézáról írt kismonográfiám e két szerző életművének első áttekintését adta. Magyarul és angolul is írtam könyvet az irodalmi kánonokról, 2007-ben a festészet, a zene és az irodalom összehasonlító vizsgálatáról adtam ki könyvet, a közelmúltban pedig Kosztolányi Dezső életművéről készített monográfiám került az olvasók elé. Az ő öröksége óhatatlanul is arra kényszerített, hogy nemzetközi összefüggésben próbáljak mérlegelni magyar alkotásokat, hiszen több nyelven olvasott, németből, angolból, franciából, spanyolból s latinból ültetett át jelentős alkotásokat a nyelvünkre, és értekezőként rendszeresen viszonyított egymáshoz magyar és nem magyar írásműveket.
A kettős elkötelezettségű irodalmár olykor két tűz közé szorulhat. Az önelvű nemzeti irodalomtörténet hívei nemzetietlennek, az egyetemes haladás iránt elkötelezett szerzők viszont nemzetieskedőnek tekinthetik.”
A mű átváltozásai (Pozsony-Budapest: Kalligram, 2013)
Mi történik a művel azután, hogy megalkották? Létezési módjától elválaszthatatlan, hogy mindig új összefüggésrendszerbe kerül, s ezáltal megváltozik. Az is érdekelheti az utókort, hogyan olvastak egy könyvet a kortársak, akik még önállóan dönthettek, kevéssé vagy egyáltalán nem hatott rájuk másoknak a véleménye. Egy nagyon korai értelmezésről olyan kézirat tájékoztat, amely röviddel azután készült, hogy Széchenyi István közreadta legismertebb munkáját. Ezután négy szöveg írói alkotások hatástörténetéről ad számot. Közülük három azt mérlegeli, hogyan közelítették meg különböző értekezők ugyanazokat a műveket, a negyedik pedig arra irányítja a figyelmet, miként olvassa el és írja újra a későbbi szerző munkája elődjének könyvét. Mennyiben alkotó tevékenység az értelmezés, és milyen hátrányokkal járhat a kisajátítás? Ezzel a kérdéssel foglalkozik a két fejtegetés, majd arról esik szó, segítheti-e a műfaj azonosítása a megértést. A továbbiakban az egyik nyelvről a másikra fordítás, végül az átjárás szöveg és (mozgó)kép, zene és irodalom között a vizsgálódások tárgya. A kötet részei közül a legkorábbit 1978-ban adták ki. Többségük az elmúlt egy-két évben készült, sőt, némelyikük most jelenik meg először. Akad közöttük olyan is, amely eredetileg angolul készült, és ezen a nyelven került nyilvánosságra. Mint e sorozat korábbi köteteiben, ezúttal is többé-kevésbé átdolgozott alakban jelennek meg a korábbi szövegek. Az eszmefuttatásokhoz két beszélgetés is társul, Joseph Kosuth képzőművésszel és Kocsis Zoltánnal.
Jelen a múltban, múlt a jelenben (Pozsony-Budapest: Kalligram, 2016)
A történelmi regények mindig megírásuk jelenéről is szólnak – a regényekben pedig, ha a jelenről beszélnek is, elkerülhetetlenül ott a múlt, a történelmi és irodalmi egyaránt. Ahogy az Erdély-trilógiáról szóló tanulmányban olvashatjuk: „valamely hagyomány erőssége annyit is jelenthet: egy korábban keletkezett mű értelmezője lehet annak, amit később írtak”. Szegedy-Maszák Mihály legújabb tanulmánykötete lebilincselő elemzésekben mutatja meg Füst Milán, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula vagy Esterházy Péter kapcsán, hogy a múlt megértése nélkül nem érthetjük meg önmagunkat, saját nemzeti hagyományunkat. És nem kerülhetjük meg tulajdon történeteinket sem: a kötet része egy megejtően személyes szöveg, amelyben a szerző saját, szellemi közösségek létrejöttén, majd felbomlásán át vezető útját mutatja meg.
A kötetek hálózati közzétételéhez Mészáros Sándor, a Kalligram vezetője járult hozzá.